12. Fejezet

*Amit láttam az teljességgel lesokkolt.*

 Andy csak állt, és csókolta a fal és maga közé szorított csajt. Még nem vettek észre, de éreztem, nem bírom sokáig ordítás nélkül. A lány egyre jobban elmerült Andy szájában, lábait a dereka köré fonta és úgy csókolta tovább. Andy pedig nem tett semmit csak hagyta magát. Sőt talán még akarta is. Nem is talán, hanem biztos. Végül a láng, olyannyira égetett, hogy nem tudtam megállni, meg ne szólaljak. Erényes akartam lenni, kemény hangon akartam beszélni, de e helyett csak egy halk nyöszörgést lehetett hallani.

- Andy …

Amint meghallotta a hangom, leengedte a lányt, felém fordult és el akart indulni, de én hátraléptem. Azt látni, hogy Andy előttem csókolózik egy másik lánnyal, érezni a lángot belül, ami képes lenne felrobbantani kegyetlen volt. Nem tudtam mit tegyek, ez a helyzet kimagyarázhatatlan. Úgy éreztem, soha nem tudok neki megbocsájtani. Láttam a szemeiben a félelmet, hogy talán elveszíthet engem, lehet, hogy végleg vége, de előbb kellett volna elgondolkozni ezen. Tudtam. Újra megpróbált közeledni, de én hátraléptem még vagy öt lépést, a szememet csípték a kitörni készülő könnyeim. Andy sóbálvánnyá válva állt velem szemben. Láttam a lány arcán, nem érti mi történt. Hát persze. Honnan is tudná? Nyilván Andy nem mondta el neki, hogy van barátnője. Könnycseppek gurultak végig az arcomon, lecsöpögve a ruhámra. Nem akartam látni semmit, ezért megfordultam és elindultam vissza. Meghallottam amint a nevemet mondja, megálltam, de nem fordultam vissza.

- Alice…én…én… nem is tudom mi ütött belém. Én nem akartalak –a hangja elcsuklott. Mély levegőt vett és folytatta. – nem akartalak bántani. Kérlek…
- Nem! Ne mondd ki! Nem fogok neked megbocsájtani, bármennyire is akarod. Most, pedig szia. – „örökre” mondtam utána magamban.

Újra elindultam, a lábaimat nehéznek éreztem, mintha vasból lennének. Sietve elindultam a busz felé. Sötét volt, nem láttam semmit, egyszerűen csak éreztem, hogy merre kell mennem. Rátaláltam a buszra. A srácok ott álltak előtte és nevetgéltek. Közelebb értem, mire elhallgattak. Végre a busznál voltam, kirántottam az ajtót s felszálltam. Az első lépcsőnél hallottam Ashley-t ahogy megkérdezi, mi történt. Nem válaszoltam, csak mentem tovább. El a legmesszebb eső részre. El mindenkitől, azoktól, akik megbántottak. Andy-től. Bemásztam az egyetlen kis fekvőhelyre, amit találtam. Ráfeküdtem a párnára és egyből tudtam hol vagyok. Ashley helyén fekszem. Tudtam, nem kellene itt lenni, hiszen szerelmes belém, de ez mindaddig nem érdekelt, amíg távol lehetek Andy-től. Magamra húztam a takaróját, próbáltam elbújni mindenki elől. A busz megmozdult, ebből tudtam, valaki felszállt. Hallottam a lépteket, melyek egyre csak közeledtek, lassítottak majd megálltak. Nem tudtam ki az, de reménykedtem, nem Andy. Egy kéz simult a vállamra. Finoman megfordított maga felé, és megláttam Ashley-t. Ott guggolt mellettem, értetlen tekintettel fürkészett. Vissza akartam fordulni, de nem engedett. Halk, bársonyos hangon megszólalt:

- Alice… Mi történt? Miért sírsz?
- Ash. Most hagyj békén. Nem akarok erről beszélni.
- Rendben. – tudtam, ez az a fajta beleegyezés, ami elől nem fogok menekülni.

Egyszer el kell neki mondanom. Ashley ott hagyott. Tudta, nem lesz egyszerű megtudni, mi történt. Mielőtt elment visszaszólt.

- Ugye tudod, hogy az én helyemen fekszel?
- Tudom. – inkább nyöszörögtem, mint mondtam.
- Nem baj. Maradj csak ott. Megoldjuk valahogy. Kint leszek, ha kell, valami csak szólj. - jó érzés volt tudni, számíthatok valakire ebben a világban.

- Jó. – azzal befordultam a fal felé. Sokáig sírtam még, majd a sírástól elnehezült szemekkel elaludtam.