| Ruins In The Dark 2.- Romok a sötétben 2. |

" - Ezt még nagyon meg fogod bánni. – becsapta az ajtót. "

****

Megbánom? Mégis, mi akart ez lenni? Kicsit gondolkoztam ezen, majd elmentem zuhanyozni. Amint beléptem a kádba égető fájdalmat és szúrást éreztem a talpamon. Lenéztem, és megláttam egy halom átlátszó üvegszilánkot vörösre festve a véremtől. A tetején egy cetli-vel:

„ Ugye megmondtam, hogy még megbánod? Ez még csak a kezdet kisanyám.!–Skyes-„ .

Eléggé megijedtem, de azért annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy összeszedjem a kádból a szilánkokat és lezuhanyozzak. A víz mindvégig csípte a vágott sebeket. Amikor végeztem minden ajtót és ablakot kétszer bezártam, a lámpákat is égve hagytam. Andy nem nagyon jelentkezett eddig, úgyhogy felhívtam.

- Szia Édes! – hallottam, hogy nevet.

- Szia. Miért nem hívtál? Már nagyon hiányzol.

- Tudom, de lebetegedtem. Nem csak én, hanem Jake és Jinxx is.  – köhögött egy párat.

- Láthatnálak?

- Persze. – mondta. – bekapcsolom a gépet.

- Oké, de siess, sok mindent akarok mondani. – mondtam, és hallottam, ahogy pakol valamit, bizonyosan a gépet.

- Leteszem és beszéljünk a gépen. – és kinyomta.

Leültem a laptop elé és én is bekapcsoltam, aztán felhívtam Andy-t Skypeon. Gyorsan fölvette, és megláthattam a karikás szemeit.

- Édes, te nagyon beteg lehetsz.

- Áh, semmiség. Hamar meggyógyulunk, ne aggódj.

- Akkor is aggódok érted. – mondtam „duzzogva”.

Elkezdtünk beszélgetni és ráterelődött a téma a hétre. Elmondtam Andy-nek, hogy Skyes megjelent L.A.-ben és találkoztunk, aztán mielőtt elmondtam volna a mai napot, alaposan körbenéztem. Sehol senki. Andy mindeközben a képernyőn keresztül fürkészett, nem igazán értette miért vagyok ilyen furcsa, amíg el nem mondtam. Ő csak figyelt, nem szólt semmit.

- Na? Mondj már valamit kérlek. – unszoltam, mire nagyot sóhajtott.

- Hazamegyek. – mondta, nagyon halkan.

- Hogy mi? Na nee.! Nem lehet ezt megcsinálni. Mi lesz a koncertekkel? Mi lesz a rajongókkal? – szó szerint megrohamoztam a kérdéseimmel.

- Megoldjuk, de nem akarom, hogy bármi bajod legyen. És még beteg is vagyok.  – mondta.

- Nem akarom, hogy ott hagyd a rajongókat. Ez nagyon fájna nekik. – ellenkeztem, de hiába.

- Tudom, de nem tehetek mást. Holnap reggel indulunk haza.

- És mit mondotok nekik? Mikor érkeztek?

- Holnap után este 8. Azt írja a gép.

- Melyik koncertek fognak elmaradni? – esküszöm, úgy éreztem magam, mint egy riporter, aki túl sokat kérdez.

- Bécs, München és Spanyolban még három helyszín. Nagyon szeretlek. De most mennem kell.  – mondta, majd tíz percig köszöngettünk el, és elmentünk aludni.

Másnap eseménytelenül telt, de még mindig frusztrálva éreztem magam a Sykes ügy miatt. Én hibáztam, amikor beengedtem hozzánk? Akkor még nem tudhattam, hogy ilyen megátalkodott is tud lenni. Este sötét felhők gyülekeztek az égen, a városnak ez a része nagyon csendes volt. Már-már félelmetes. Minden ajtót bezártam, az ablakokat is.

Andy holnap este érkezik, de Matthew-tól még mindig félek. Még azt sem tudom, hogy mire képes. Mióta találkoztam a szilánkokkal, és a levéllel, minden apró zajra összerezzenek, attól tartok, hogy megint keresni fog, és meg is talál. És igazam is lett. Akár egy horror filmben, ülök a padlón, az egyetlen biztonságosnak gondolt szobában.  Abban, ahol Andy aludt, amíg én nem voltam a képben. Halkan kattant a zár a bejárati ajtóban, én meg kővé dermedtem. Hát, megtalált, itt a vége, innen már nincs menekülés, nem kell sok idő, hogy felérjen ide, benyisson és folytassa azt, amit elkezdett. Nem tagadom, a saját hibámból kerültem ebbe a helyzetbe. Gondolataim ezernyi úton jártak, szinte egy labirintus volt a fejem. Egyre hangosodó lépteket hallottam, amire kirázott a hideg.

Tényleg nagyon féltem.

- Alice! Tudom, hogy itthon vagy! – szólalt meg azon a csöpögő hangján. – Tudom, hogy félsz, hogy rettegsz, de ez nem kell. Hiába a sikításod, amikor kést szorítok a nyakadhoz, hiába a csodálatos szemeid, úgy foglak megölni, hogy egészen addig nézek bele a fekete szempárba, amíg nem látom a lelked és benne a kínt. – mondta.

És tényleg rettegtem, egyre jobban. Már abban sem reménykedtem, hogy mint a mesékben, Andy hamarabb hazaér, vagy segítséget küld. Nem, ez nem egy mese, ez a valóság. Még a cicák sem voltak velem, Sammi-nél maradtak.

A léptek már egészen közelről hallatszódtak, a lépcső tetejéről. Mindössze néhány méter, és ideér, hozzám. Lélegzetvisszafojtva ültem a padlón a szekrény mellett. A folyosón fény gyúlt, az ajtó és a küszöb közötti résen át megláttam egy árnyékot. Az ajtó előtt állt. A lábam remegett, hátamat a falnak támasztottam. Hogy sírtam-e? Nem. Képtelen voltam rá. Halotti csend borult a házra. Halk kopogást hallottam.

- Uhm! Alice! Már nem is válaszolsz? – kezdte.

Hallani lehetett, amint az ajtónak dőlt és lassan leült elé, nekem háttal. Ha akartam se tudtam volna egy hangot sem kiadni magamból. Torkon száraz volt, nyelni sem tudtam. Matthew még mindig beszélt, de a gondolataim hangoskodása miatt, nem hallottam csak zümmögést. Azon gondolkoztam, hogy ha bejön, mit fogok csinálni? Sorra vettem a lehetőségeket. Ablakon kimászni és leugrani nem lehet, első emeletről kitörném a bokám, vagy esetleg meghalnék. Mellettem csak a szekrény van, abban el lehet bújni, amíg el nem megy. Ez volt az egyetlen menekülési útvonal. Óvatosan kinyitottam az ajtaját és bemásztam. Utoljára még kinéztem az ablakon. Odakint szurokfekete minden, akárcsak Skyes szíve. Az ajtóra néztem. Épp egy darab papír csúszott be a küszöbön. Kimásztam és lehajoltam, hogy elolvassam.

„ Ha nem jössz ki fél óra múlva, Te és a drága Andy-d is meghaltok, mint a kedvenc filmemben. (Battle Royal). Azonban, ha kijössz hozzám, megúszhatod enyhébb sérülésekkel is. Te döntesz.” . – mindössze ennyi volt ráírva, de ez is elég volt, hogy halkan megszólaljak: Jézusom!.

Elárultam magam.

- Á! Szóval jól gondoltam, hogy ott vagy bent. Nem fogom rád törni az ajtót, ne aggódj. Megadod magad anélkül is.

Nem! Mondtam magamban. Visszamentem a szekrénybe és elhelyezkedtem a ruhákon. A ruhákból Andy illata áradt, ami megnyugtatott valamennyire. Magamra zártam az ajtaját, egyetlen rés sem maradt. Lassan lecsuktam a szemeimet is, úgy éreztem, mintha szaunában lennék. Nem kaptam rendesen levegőt, de nem is érdekelt, amíg Matthew békén hagy. Eleinte csak tompán, majd már egyáltalán nem hallottam mit mond. A fejem egy koppanással a szekrény falának dőlt.

Elvesztettem az eszméletemet.