A könnyeim, mint ólomcseppek nehezedtek szempillámra. Lassan, lecsorogtak arcomon, fájdalmas sebeket tépve föl. Mély sebek, melyekről azt hittem, már nem is léteznek. Egyedül maradtam a néma könnyekkel, senki sem törli le őket. Aki megtehetné, nincs velem, valahol máshol jár, talán már nem is ezen a világon. A hűvös levegő befurakodik a paplanom alá, kiráz a hideg. Ha Ő, az, akit szeretek itt lenne, nem fáznék még takaró nélkül sem. Mögém bújna, átölelne, mintha ez lenne az utolsó esténk együtt. Összefonnám ujjainkat és nem engedném el, míg reggel nem lesz. Akkor aztán elmenne. Kisétálna az ajtómon, lesietne az utcára, én pedig kirohannék az erkélyre, hogy onnan integessek neki. Ő csak elmosolyodna és intene egyet, mint a katonák. Tekintetemmel követném amíg be nem fordul az utcasarkon és végleg el nem tűnik.
Ha így lenne, életem egyik legjobb éjszakája lenne. de hát, senki és semmi nem lehet tökéletes, ez nem egy tündérmese. A valóság egészen másról szól. Aludnom kellene, de ilyen gondolatokkal, ki képes rá? A lámpám ugyan ég, de mintha sötét lenne. Ma éjjel, már semmi sem nyugtat meg. A fejemben ezernyi kérdés és rengeteg értelmetlen válasz kering, nyüzsög, nem hagy békén. Legszívesebben kinyitnék egy ajtót a fejemen és mindet kiönteném a szemétbe. Nekem ezekre semmi szükségem. Sokszor vágytam rá, hogy végre egyedül legyek, de most nem tudok mit kezdeni a hirtelen megjelent ürességgel. Nehezen lélegzem, a torkomban már érzem az ismerős kaparást. Könnyeim megerednek, az előző néhány nedves csíkot elmosva folynak a szememből jobbra. Orrom görbülete kis ideig megállítja őket, de túl sokan vannak, ahhoz, hogy ne folyjon tovább. Hangtalanul lecsöppen a párnámra, átnedvesítve a legjobb párnahuzatomat. Könnyeim fokozatosan elfogynak, mígnem már csak hüppögök. Nem kellene sírnom. Tudom nagyon jól, de az érzéseimnek nem parancsolhatok. Lassan megnyugszom, már csak lélekben vagyok szomorú. Aki most rám néz, meg nem mondaná, hogy mit érezhetek belül. Baloldalt, a szívem mellett van egy aprócska lyuk, ami, mintha megtelne érzésekkel, betömve az ürességet. Túl kevés az érzés és túl nagy a sötétség. Arcomon a könnyek nyoma felszáradt, mintha semmi sem történt volna. Megmozdítom a lábamat a takaróban, mire újabb hideg levegő roham ér el. Újabb hidegrázás, de már nem érdekel. Szememet lehunyva próbálok álomba merülni, de képtelen vagyok elaludni. Felülök, bekapcsolom a számítógépemet és berakom az első zenét amit felkínál a CD-mről. Sleepwalker. Valaki biztos direkt rakta az első helyre. A dal elért a szóló részhez. A gitár mintha sírna, de mégis vidáman szól. Az egyik kedvenc zeném. Túlságosan is ráillik a helyzetemre, úgyhogy inkább kikapcsolom. Visszafekszem. hátha eléggé elfáradtam a pihenéshez. Lecsukom a szemem és pillanatokkal később megfeledkezem a külvilágról, mindenről ami ez előtt történt. Egyedül fekszem az ágyban és hallgatom a csöndet. Sötét van ugyan, de érzem, hogy figyel. Gondol rám, még ha nincs is itt. Érzem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése