45. Fejezet | Maybe That’s True Love | //Part 1.//

Reggel felébredtem, de Andy nem volt mellettem. Kimásztam az ágyból aztán körbementem a házban, de sehol senki. Úgy döntöttem amíg valaki meg nem jelenik, letáborozok a nappaliban egy bögre meleg kakaóval és mesét nézek. (igen, MESÉT bármennyire is hihetetlen, azok mindig felvidítanak!! ><) Bekapcsoltam a TV-t és lehuppantam a puha kanapéra. Kezem végigsiklott a textil huzaton és szinte rám törtek az emlékek. Ahogy Andy keze végigjárja minden porcikámat, ahogy vadul csókol. A képek zuhatagából ajtónyikorgás ébresztett. Arra fordultam és megláttam Andy-t. A nyitott ajtónál állt és beköszönt.

- Édes, megjöttem.

- Látlak! Jó reggelt. – letettem a kakaómat, kinyomtam a TV-t és kirohantam hozzá. Ő ott állt egyetlen szál fekete/piros virággal a kezében.

- Megbocsátasz nekem minden félrelépésemért, mindenért, ami bánatot és szomorúságot okozott neked? – kérlelt, én pedig azonnal a nyakába ugrottam.

- Persze, hogy megbocsátok. És te nekem?

- Igen. – felelte és a kezembe adta a virágot.

- Hazafelé jöttem és megláttam. Egyből tudtam, hogy el kell hoznom és meg kell neked mondanom, hogy szeretlek. Nem lehet elégszer mondani. Szerelek Alice Jhonson.

- Én is szeretlek Andrew.